Mercè Rodoreda: A Diamant tér

részlet a Kisgalamb és Cecília c. könyvből

I.

    Julieta egyenesen a cukrászdába jött, hogy elújságolja, a bokrétán kívül kávéskancsót is lehet majd nyerni a tombolán, ő már látta is őket, szép fehérek, mindegyikre félbevágott narancs van festve, még a magok is látszanak benne. Nekem nem volt kedvem táncolni menni, egyáltalán elmenni se hazulról, mert egész nap édességet árultam, és már fájtak az ujjaim, annyit kötöztem, csomóztam meg hurkoltam a sok aranyzsinórt. Aztán meg ismertem Julietát, tudtam, hogy képes akármeddig fennmaradni éjszaka, teljesen mindegy neki, hogy alszik-e vagy se. Végül mégis magával vitt, tetszik, nem tetszik, mert én már ilyen voltam, fájt a szívem, ha nemet kellett mondanom valakinek. Minden fehér volt rajtam; a ruhám, a kikeményített alsószoknyám, a cipőm, olyan, mint a frissen fejt tej, a fülbevalóim mint két habcsókfüggő, a karomon három karperec, a fülbevalóhoz illők, meg egy fehér retikül, Julieta szerint viaszosvászonból, aranyszínű, kagyló alakú csattal.
    Mikor a térre értünk, a zenészek már játszottak. A sátortetőt virágok és mindenféle színű papírláncok díszítették: egy lánc, egy virágfüzér. Néhány virág közepébe villanykörtét tettek, és az egész tető olyan volt, mint egy kifordított esernyő, mert a láncok és füzérek végét magasabbra erősítették, mint a középpontot, ahová az egész összefutott. Az alsószoknyám gumiszalagja, amivel annyit kínlódtam, míg befűztem, mert a hajtű sehogy se akart menni a szoknyakorcban, és ami egy kis cérnafüllel gombolódott, nagyon vágott. Már biztos volt is egy piros csík a derekamon. Időnként nagyokat sóhajtottam, hogy kitágítsam az övet, de amint kifújtam a levegőt, az öv újra kínozni kezdett. A zenészek dobogóját aszparágusszal kerítették körül, és az aszparáguszt vékony dróttal felerősített papírvirágok díszítették. A zenészek már ingujjra vetkőztek, izzadtak. Anya évek óta halott, nem tud tanácsot adni, apa meg újranősült. Apa újranősült, én meg itt vagyok az anyám nélkül, aki csak értem élt, rám vigyázott. Apa megnősült, én meg, a gyereklány, itt vagyok egymagam a Diamant téren és várom, hogy kávéskancsót sorsoljanak ki a tombolán, Julieta meg kiabál, hogy a hangja túlharsogja a zenét, ne ülj le, még összegyűröd a ruhád!, a szemem előtt virágba öltöztetett villanykörték és csirizzel felragasztott papírláncok, mindenki boldog, és ahogy ott bámészkodok, egy hangot hallok a fülem mellett: szabad?
    Találomra azt feleltem, hogy nem tudok táncolni, és megfordultam, hogy megnézzem, ki az. Egy arc bukkant elém, de olyan közel, hogy nem láttam jól, milyen, csak azt, hogy egy fiú arca. Nem baj, mondta, én jól tudok, majd megtanítom. A szegény Pere jutott eszembe, aki ilyenkor még ott süt-főz fehér kötényben a Colón pincéjében, és bután kicsúszott a számon:
    − És ha a vőlegényem megtudja?
    A fiú még közelebb tolta az arcát, és nevetve mondta, ilyen kislány, és már vőlegénye van? És olyan szélesen nevetett, hogy kivillant mind a harminckét foga. Apró majomszeme volt, és izzadt hónaljú, nyitott nyakú, kék csíkos fehér inget viselt. Aztán a fiú egyszer csak sarkon fordult, felágaskodott, erre-arra nézelődött, majd újra felém fordult, és azt mondta, hogy bocsánat, és elkiáltotta magát: Hé!… nem láttátok a zakómat? Ott volt a dobogónál. Egy széken! Hé!… Aztán azt mondta, hogy elvitték a zakóját, mindjárt visszajön, legyek szíves, várjam meg. Elkiáltotta magát: Cintet!… Cintet! Ekkor, ki tudja, honnan, Julieta bukkant elő kanárisárga, zölddel hímzett ruhában, és azt mondta, takarj el egy kicsit, le kell vetnem a cipőmet… nem bírom tovább… Én azt mondtam, hogy nem mozdulhatok innét, mert egy fiú, aki a zakóját keresi, és mindenáron velem akar táncolni, azt mondta, hogy várjam meg. Julieta azt mondta, jó-jó, táncoljatok. … Meleg volt. A gyerekek petárdát, pisztolypatront durrogtattak az utcasarkon. A föld tele volt dinnyemaggal, minden sarokban dinnyehéj és üres sörösüvegek hevertek, és fenn a tetőteraszokon is petárdák robbantak. Meg az erkélyeken. Izzadtságtól fénylő arcokat láttam, meg fiúkat, akik zsebkendővel törölgették az arcukat. A zenészek vidámak s csak játszanak, játszanak. Mint valami díszlet. Aztán a pasodoble. Azon kaptam magam, hogy előre-hátra lépegetek, és mintha nagyon messziről jönne, egészen közelről hallottam a fülem mellett annak a fiúnak a hangját, ahogy azt mondta, no látja, mégiscsak tud táncolni! Erős izzadságszag és tolakodó kölniillat csapta meg az orromat. És a csillogó majomszemek szemben az enyémmel, az arc két oldalán meg a két elálló fül. A gumiszalag a derekamba vágódik, anya meg halott, nem tud tanácsot adni, miért is mondtam meg ennek a fiúnak, hogy a vőlegényem szakács a Colónban, ő csak nevetett, és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, mert egy év múlva az ő felesége leszek, a királynője. És eltáncoljuk a bokrétatáncot a Diamant téren.
    A királynőm, így mondta.
    Aztán azt mondta, hogy már tudom, hogy egy év múlva a felesége leszek, és még csak rá se néztem, hát ránéztem, mire azt mondta, ne nézzen így, mert még elájulok, erre én megmondtam neki, hogy majomszeme van, de ő csak nevetett egy nagyot. A szalag késpengeként vágta a derekamat, a zenészek meg csak fújták. Julietát sehol se láttam. Eltűnt. Én meg szemben azzal a szempárral, ami nem eresztett, mintha rajta kívül megszűnt volna az egész világ, és nem lenne hová menekülni előle. Gyorsan repült az éjszaka a csillagszekéren, és repült az ünnep is gyorsan, már itt is a bokréta, meg a bokrétás lány, tiszta kékben, és pörög, pörög… Anya Sant Gervasi temetőjében, én meg a Diamant téren… Édességet árul? Törökmézet, cukorkát?… A zenészek már fáradtak, a hangszereket rakosgatják el a tokjukba, aztán csak veszik elő megint őket, mert egy vendég fizetett egy keringőt mindenkinek, és már forog is mind, akár a búgócsiga. Mikor a keringőnek vége lett, az emberek kezdtek szétszéledni. Mondtam, hogy elvesztettem Julietát, erre a fiú azt felelte, hogy ő meg elvesztette Cintetet, és hozzátette, hogy ha majd egész egyedül leszünk, ha már mindenki hazament, és az utcák üresek, maga meg én végigkeringőzzük a Diamant teret… körbe-körbe… Kisgalamb. Dühösen néztem rá, és azt mondtam, hogy Natàliának hívnak, de mikor mondtam, hogy Natàliának hívnak, még ki is nevetett, és kijelentette, hogy engem csak egyféleképpen hívhatnak, úgy, hogy Kisgalamb. Akkor én futásnak eredtem, ő meg utánam, no, ne féljen… nem érti, hogy nem mászkálhat egyedül az utcán, még ellopják nekem!… megragadta a karomat, és megállított, nem érti, még ellopják nekem, Kisgalamb! Anya halott, én meg állok ott, mint egy ütődött, és a gumiszalag a derekamon úgy szorít, de úgy, mint az aszparáguszcsomókat a drót.
    Aztán megint nekiiramodtam. Ő meg utánam. A boltok zárva, a redőnyök lehúzva, a kirakatok tele mindenféle mozdulatlan tárggyal, tintatartóval és itatóssal, képeslappal és babával, kiterített ruhával, alumíniumedénnyel, kötött holmival … Kiértünk a Fő utcára, én elöl, ő meg utánam, rohantunk mindketten, és még évek múlva is mesélgette, hogy a Kisgalamb aznap, mikor megismertem a Diamant téren, futásnak eredt, és pont a villamosmegálló előtt, zutty! le az alsószoknyája.
    A cérnafül elszakadt, és lent volt az alsószoknyám. Kiugrottam belőle, épp hogy el nem botlottam benne, aztán uzsgyi, mintha a pokolbéli ördögök serege üldözött volna. Hazaértem és a sötétben bezuhantam az ágyba, a rézvázas leányágyamba, mint egy darab kő. Szégyelltem magam. Mikor aztán meguntam a szégyenkezést, lerúgtam a cipőmet és kibontottam a hajam. Quimet pedig még évek múlva is úgy mesélgette, mint egy épp akkor történt esetet, elszakadt a gumiszalagja, és a Kisgalamb csak száguldott szélsebesen …

II.

    Nagyon különös volt. A rózsapiros ruhámat vettem fel, bár az idő kicsit hűvös volt hozzá, tele is lettem libabőrrel, míg Quimetet vártam egy utcasarkon. Egyszer csak, ahogy ott bámészkodok, úgy tűnt, hogy egy zsalu mögül figyel valaki, mert láttam, hogy a lécek elmozdulnak egy kicsit. Quimettel abban maradtunk, hogy a Güell park közelében találkozunk. Az egyik kapuból egy gyerek jött ki, pisztollyal a derekán, a kezében előreszegezett puska, és elhaladtában a szoknyámat súrolva kiabálta: ratatata, ratatata…
    Ekkor leengedték a zsalu léceit, kitárták a szárnyait, és egy pizsamás fiú pisszegett rám, aztán behajlított ujjával jelezte, hogy menjek közelebb. Hogy biztosabb legyek, mintegy magamra mutatva, a mellemre böktem az ujjammal, és a szemébe nézve suttogtam: én? Nem hallotta, de megértett és bólintott, különben igen csinos volt, mire én átmentem az utcán, oda az ablakhoz. Mikor egészen az erkély alá értem, a fiú leszólt, hogy gyere, menjünk az ágyikóba.
Fülig elvörösödve fordultam el, dühös voltam, főleg magamra, meg ideges is attól a hátamba fúródó tekintettől, amit a ruhámon, a bőrömön keresztül is éreztem. Úgy álltam, hogy a pizsamás fiú ne lásson, de így, félig elrejtőzve meg attól féltem, hogy a végén Quimet lesz az, aki nem lát meg. Azon gondolkoztam, hogy mi is lesz ebből, mert ez volt az első alkalom, hogy egy parkban beszéltünk meg találkát. Délelőtt nagyon kelekótya voltam, folyton a délután járt az eszemben, mert volt bennem valami szorongás, ami nem hagyott békén. Quimet azt mondta, hogy fél négykor találkozzunk, de nem jött egész fél ötig; mégse szóltam semmit, mert azt gondoltam, hogy talán rosszul értettem, és én tévedtem, meg aztán egyetlen szóval se mentegetőzött…
    Azt se mertem megmondani, hogy megfájdult a lábam a sok álldogálástól, mert lakkcipő volt rajtam, ami nagyon meleg, se azt, hogy egy fiú szemtelenkedett velem. Megindultunk felfelé, és közben egy árva szót se szóltunk egymáshoz, aztán mire felértünk, elmúlt a borzongásom, és a bőröm megint sima volt, mint mindig. El akartam mondani neki, hogy szakítottam Perével, vége az egésznek. Leültünk egy kőpadra, egy eldugott szögletben, két apró levelű fa közé, ahol egy rigó, amely az imént röppent fel, most fáról fára röpködött, kurta, kissé rekedt füttyögéssel, aztán egy darabig nem láttuk, majd újra a földön bukkant fel, mikor már nem is vártuk, és kezdte elölről az egészet. Nem néztem Quimetre, csak úgy a szemem sarkából láttam, hogy a messziről kicsinek látszó házakat nézi. Végül megkérdezte, nem félsz ettől a madártól? Azt mondtam, hogy nekem nagyon tetszik, mire azt mondta, hogy a fekete madarak, még a rigók is, balszerencsét hoznak, ahogy az anyja szokta mondogatni. Az után a Diamant téri első nap után ahányszor csak találkoztunk Quimettel, mindig az volt az első, hogy hirtelen hozzám hajolt és megkérdezte, szakítottam-e már Perével. De aznap nem kérdezte, én meg nem tudtam, hogy mondjam meg, hogy azt mondtam Perének, hogy köztünk mindennek vége. Aztán nagyon megbántam, hogy ezt mondtam, mert Pere, mikor megértette, egyszerre olyan lett, mint mikor elfújnak egy égő gyufát. És ha arra gondoltam, hogy szakítottam Perével, fájdalmat éreztem belül, és a fájdalom rádöbbentett, hogy valami rosszat tettem. Azt bizony: mert addig minden rendben volt bennem, de mikor eszembe jutott, ahogy Pere akkor nézett, kínzó fájdalmat éreztem legbelül, mintha az addigi nyugalmam közepében egyszer csak kinyílna egy kis ajtó, ami mögött egy skorpiófészek rejtőzik, és a kirajzó skorpiók belevegyülnének a fájdalomba, hogy az döfni tudjon, meg a vérembe, hogy befeketítsék a nyüzsgésükkel. Mert Pere elfúló hangon, fátyolos, meg-megrebbenő szemmel azt mondta, hogy tönkretettem az életét. Hogy ő most már nélkülem senki és semmi. És míg a rigót néztük, Quimet Gaudí úrról kezdett beszélni, akit az apja akkor ismert meg, mikor Gaudí urat elütötte a villamos, az apja volt az egyik, aki segített kórházba vinni, szegény Gaudí úr, olyan jó ember volt, aztán milyen nyomorultul végezte… Meg hogy nincs a világon még egy olyan hely, mint a Güell park, meg a Sagrada Família, vagy a Pedrera. Én erre azt mondtam, hogy a csuda tudja, egy kicsit túl sok a kacskaringó meg a cifraság. Ekkor a tenyere élével úgy a térdemre csapott, hogy rúgtam egyet a meglepetéstől, és azt mondta, ha a felesége akarok lenni, meg kell tanulnom, hogy az tessék nekem, ami neki. Hosszan prédikált a férfiról meg a nőről, meg az egyik és másik jogairól, aztán, mikor végre szóhoz jutottam, megkérdeztem:
    − Hát ha valami sehogy se akar tetszeni?
    − Tetszeni fog, mert te nem értesz hozzá.
    És megint egy prédikáció, megint nagyon hosszú. Aztán jöttek a családtagjai vég nélkül: a szülei, a bácsikája, akinek saját imafülkéje és imazsámolya volt, a nagyszülei, meg a két Katolikus Király anyja, akik, őszerinte megmutatták a helyes utat.
    És akkor, először nem is egészen értettem, mert összekevertem sok mással, amit mondott, azt mondta, szegény Maria… Aztán megint a két Katolikus Király anyja, meg hogy lehet, hogy nemsokára összeházasodhatunk, mert van két barátja, akik keresnek nekünk lakást. Meg hogy olyan bútort csinál, hogy elájulok, ha meglátom, mert hát ő végtére is műbútorasztalos, vagy mi; meg hogy olyan, mintha ő lenne Szent József, én meg Isten anyja.
    Nagyon vidám volt, ahogy ezt mondta, én meg azon töprengtem, mit akart mondani azzal, hogy szegény Maria… és az egyre álmosabb délutáni napfényben lassan én is elálmosodtam, a rigó pedig csak röpködött fáradhatatlanul, fel a fára, onnan át a másikra, majd újra lentről föl, mintha nem is egy, hanem sok rigó volna.
     − Csinálok egy kétajtós bükkfaszekrényt, az mindkettőnknek jó lesz. Aztán, ha majd berendeztem a lakást, megcsinálom a gyerekágyat.
    Mondta, hogy szereti is, meg nem is a gyerekeket. Mikor hogy. A nap lemenőben volt, és ahova már nem jutott el a fénye, az árnyékok furcsán kékre váltak. Quimet meg egyre a fákról beszélt, hogy ilyen fa vagy olyan fa, trópusi rózsafa vagy mahagóni, ez a tölgy vagy az a paliszander… Aztán, ma is emlékszem, és amíg élek, emlékezni fogok, egyszer csak megcsókolt, és ahogy csókolni kezdett, megláttam a Mi Urunkat, fenn az égben, egy kövér, narancsszín szegélyű felhő közepén, ami már megsápadt az egyik szélén, és a Mi Urunk szélesen kitárta a karját, nagyon hosszú karja volt, megragadta a felhő két végét, és lassan magára csukta, mintha egy szekrénybe zárkózna be.
    − Ma nem kellett volna eljönnünk.
    Az első csók után jött a második, és az ég közben egészen elsötétült. Láttam, ahogy a felhő lassan távolodik, aztán más, kisebb felhők jöttek, és elvitorláztak a hasas felhő nyomában, és Quimetnek tejeskávéíze volt. Felkiáltott:
    − Zárnak!…
    − Honnan tudod?
    − Hát nem hallottad a sípot?
    Felálltunk, a rigó rémülten menekült, a szél meglobogtatta a szoknyámat… Aztán gyerünk, lefelé az ösvényeken. Az egyik kőlapokkal kirakott padon egy kislány üldögélt, az ujjával az orrát piszkálta, és az ujját időnként végighúzta egy nyolcágú csillagon, ami a pad támláját díszítette. A ruhája ugyanolyan színű volt, mint az enyém, mondtam is Quimetnek. Nem szólt semmit. Amikor kiértünk az utcára, mondtam neki, nézd, még van, aki most megy be… mire ő azt mondta, majd ki is dobják őket, ne félj. Mentünk lefelé az úton, és már épp mondani akartam neki, képzeld, szakítottam Perével, mikor hirtelen megállt, szembefordult velem, megragadta a karomat, végigmért, mintha ki tudja, mi volnék, és azt mondta, szegény Maria…
    Majdnem kimondtam, hogy ne gyötörje magát, mondja már meg, mi van azzal a Mariával… Aztán mégse mertem. Elengedte a karomat, megint visszajött mellém, aztán uzsgyi, lefelé, míg le nem értünk a Diagonal sugárút és a Gràcia sétány sarkára. Nekivágtunk a házsoroknak, mentünk, míg csak a lábam bírta. Már vagy félórája kószáltunk, mikor megint megállt, megint megragadta a karomat, épp egy lámpa alatt álltunk, és mikor már azt hittem, hogy megint azzal jön, hogy szegény Maria, és már lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kimondja, dühösen kifakadt:
    − Szerencséd, hogy gyorsan lejöttünk, mert ott fenn, ahol csak a rigó jár, meg miegymás, szóval nem tudom, mi lett volna!… De ne félj, ha egyszer elkaplak, azt megemlegeted!
    Még kószáltunk nyolcig, de már egy szót se szóltunk, mintha megkukultunk volna. Aztán mikor egyedül maradtam, felnéztem az égre, tiszta fekete volt. Hát, nem tudom… végül is olyan különös az egész.